Nyertünk! Kikerültünk a foci eb-re. Hurrá. Mi magyarok, értem. Örülök is neki meg minden, de nem értem a nemzeti identitásomnak miért kell attól függenie , hogy tizenegy ember hogyan rugdalja a labdát másfél órán át. Miért süt szebben a nap, attól , hogy betalálnak egy hálóba esetleg többször mint a másik csapat? Mert szebben süt, az már biztos. Örülök én is, és gratulálok a fiúknak a sportteljesítményhez, csak a foci mindent elsöprő erejét nem értem. Azt nem értem, miért érzi egy ország ma azt, hogy nahát megy ez nekünk, mi magyarok is képesek vagyunk bármire , ha összeszedjük magunkat, tudunk harcolni, és derekasan küzdeni , és ha odatesszük magunkat becsülettel a siker nem marad el. Ami amúgy pont így is van:-) De miért éppen ez a véletlenszerűen kiválasztott 11 ember, aki éppen aznap a nemzeti tizenegy ( oké több a cserékkel ) jelenít meg tízmillió embert?
Miért kell nekem jól vagy rosszul éreznem magam attól, hogy ők éppen hogy játszanak? Bocs, de nem érzem magam jobban attól , hogy megitéltek-e egy tizenegyest vagy kapufa lett-e egy lövés. Attól talán alacsonyabbak lesznek az adók és magasabb a jövedelem , és az iskolák meg a tanárok helyzete jobb lesz talán? Vagy az egészségügyé? Esetleg fellendül a gazdaság? Kevesebb lesz az erőszak a Földön és több a szeretet? Esetleg én magam leszek egy kicsivel jobb ember? Tanulhatok tőlük küzdést, csapatjátékot , sportszellemet , kitartást bármi hasonlót, de nem általuk határozom meg saját magamat.
Ma rájöttem , miért van ez így mégis. A szövetségi kapitány interjúja segített. A magyar foci, mind a mai napig az aranycsapat legendáját jelenti több mint tízmillió embernek. Azét az aranycsapatét, akik egy háború sújtotta szegény kis országnak elhozta a lehetőség igéretét. Azét a Dávidét , aki legyőzte Góliátot. Azét a csapatét, aki a legkeményebb ötvenes években egy országért harcolva hitet és reményt adott millióknak. És akinek a Berni döntőben elszenvedett vereségét azóta se heverte ki senki. Ahogy kinéz, nem is fogja addig, míg egyszer egy másik magyar csapat meg nem nyer egy másik döntőt és le nem szedi az átkot. Remélem megérem! Hajrá Magyarország! 2015.november 15
Ma délután a két gyerekkel elhatároztuk,-vagyis inkább rávettek arra- hogy, hat körül, amikor már enyhül a meleg , kimenjünk focizni egy kicsit az erdőszéli pályára. A pálya félig le volt zárva javitás miatt, a másik részen az igazi kapuknál nagyfiúk játszottak. Épp helyet kerestünk kicsit csalódottan valami kis hátsó tisztáson, hogy rugdaljuk a labdát ha már ott vagyunk ,mikor befutott egy négy fős kisfiú csapat. Innen már láttam , hogy az én szereplésemre nem lesz szükség.:-) A hat kicsi ( 7-10 év között) pillanatok alatt egy csapattá verődött és már éppen kezdtek hátizsákokból , és biciklis sisakokból kapukat kijelölni maguknak , mikor a nagyfiúk meghivták őket a pályára. Nem is hittek a fülülnek, az igazi nagy focista fiúk ( 15-16 évesek) beveszik őket a csapatba! Hamar kialakultak a csapatok, 4 nagy játszott 6 kicsi ellen ( + a kapuban egy apuka) . Hihetetlenül vicces , és szivet melengető is volt egyszerre a játék. Egyrészt a nagyok vigyáztak nagyon a kicsikre, nem erőből rugták a labdát, figyeltek hogy ne sodorják el őket, dicsérték és bátorították őket, másrészt nem győztek nevetve csodálkozni, hogy a hat mindenre elszánt kis focifióka , mekkora lelkesedéssel örömmel , és ügyességgel vetette bele magát a küzdelmekbe. Nem volt labda amire nem futottak volna, minden labdán rajta voltak, nem ijedtek meg semmitől, ha kellett támadtak, ha kellett védekeztek, és végig mindig mindent de mindent beleadtak . A nagyok 5-re egészültek ki , és rendesen leizzadtak a duracell nyuszikkal szemben:-) A sportszerű játék mindkét oldalon remek volt. Igazán nem is tudom, kinek volt nagyobb élmény , a nagyoknak a kicsiknek , vagy nekem aki labdaszedő minőségben vettem részt. Az eredmény , ha jól emlékszem 7:3 lett a kicsik javára. Hajrá kicsik és nagyok , maradjatok mindig ilyenek! Lelkesek, kitartók és egymásra odafigyelők!
